Mikikutya

A minap a hazautam egy rémálom volt. Beültünk egy taxiba,és én ugye - öntörvényű kutyadék révén - azonnal felugrottam az ülésre. Tudom hogy nem volt szép dolog,de azért azt nem gondolom,hogy ezzel bűnt követtem volna el...
Egyrészt így szoktam meg,másrészt,ha az ülések között kell ülnöm,és nem látok ki,akkor rosszul leszek. És egyébként is,én egy ápolt eb vagyok. Minden nagyképűség nélkül még akár azt is kijelenthetem,hogy egy-két embernél is ápoltabb.
...Nos,a taxisofőr azonnal robbant. Le lettem "dobva" az ülések közé. Ott vergődtem lent,és egyreinkább kezdtem rosszul lenni.Ráadásul a kedvesnek egy cseppet sem mondható emberi egyed direkt úgy hajtott,meg kanyargott,hogy nekem fájjon. Végigsírtam az egész utat,de ez őt egy cseppet sem hatotta meg.
Miután kiszálltunk,még láttuk hogy ő is kiszáll,hátramegy,és tüzetesen átvizsgálja a kocsit,legalább olyan pontossággal,mintha bombát keresne. Ezt elég megalázónak éreztük.
Ja,és majd' el felejtettem említeni: aljas módon többet kért,mint amennyi a fix viteldíj. Hát,mondanom sem kell,borravalót nem kapott. (Utólag azon gondolkodtam,hogy borravalónak behányhattam volna a kocsiba,megérdemelte volna. Egyébként majdnem sikerült...)

Viszont van a másik véglet. Amikor nemrég taxival jöttem haza,akkor egy igazán jó ember jött. Ő megengedte hogy az ülésen üljek,és egész úton gügyögött és bókolt nekem. Aztmondta,hogy jópofa kutya vagyok. :) És nem kért miattam több pénzt. Bizony,így is lehet! Örömmel tölt el,ha ilyen emberrel találkozom. Hisz mindenki ismeri a mondást: Aki a kutyákat szereti,rossz ember nem lehet. :p

Szerintem aki taxizásra adja a fejét (vagyis a kocsiját),az fogadja el,hogy mindenféle emberek (és esetenként állatok!) ülnek be az autójába. És ne egy ártatlan kiskutyán vezesse le az egész napos idegbaját.
Mindenesetre  a legutóbbi taxist remélem,egy nap majd valaki emberségre tanítja,ha már a szülei ezt nem tették meg.

Egyik reggel azt vettem észre,hogy mindenki pakol körülöttem. Mindent beraktak a nagy zöld autóba. Kicsit bepánikoltam,azt hittem,itthagynak,és megint egyedül leszek. De be kellett ülnöm nekem is. Kíváncsi voltam,hova megyünk,de kicsit féltem. Azt gonoltam: "Eddig olyan jó volt minden,miért kell innen elmenni?"

Utaztunk körülbelül egy órát,és egy nagyon más helyre érkeztünk. Dunaújvárosba. Ahol eddig laktunk,az egy nyugodt hely volt. Max két-három autót láttam naponta,és embert se sokat. Mint utólag kiderült,az a telek volt,és oda csak hétvégenként megyünk.
A várost először nagyon utáltam. Sok az autó,mégtöbb az ember,és minden zavaró. Itt fel van gyorsulva az élet. Meg az a soksok fura zaj...
Nemsokkal az érkezés után,egy első emeleti kétszobás lakásban találtam magam. Ezt a lakást is jól átkutattam. Estére már meg is szoktam. Mintha mindig is itt laktam volna. Bár nagyon rossz volt,hogy itt nem mehetek akkor pisilni,mikor akarok.
Aztán jött az esti séta... Rámadtak egy nyakörvet meg egy pórázt. Annyira zavart,hogy eldöntöttem: amíg ez az izé rajtam van,addig én egy tapodtat sem mozdulok innen!
Mindent bevetettek,jutalomfalattal is csalogattak,de nagyon nem akartam ezzel a szabadságomat korlátozó valamivel elindulni.
Ez még így ment pár napig,mire megszoktam a pórázt. (De mikor nem néznek oda,titokban még ma is szoktam rágni,hogy elszakadjon ;))

Később megismertem a Duna partot is,amit imádok. Szerintem ez a legjobb hely az egész városban. Itt szoktam találkozni a barátaimmal,akikkel órákig képes vagyok játszani.

Új embereket is megismertem. Többekközött a Katit és az Attilát. Ők is a családomhoz tartoznak,és minden napomban az az egyik legjobb dolog,mikor ittvannak,mert nagyon szeretem őket.

Most már elmúltam öt éves,megszoktam az "új életemet",egészséges és boldog vagyok.

Nem messze a sintérteleptől,egy kis háznál álltunk meg.
Bementünk,és én rögtön otthon éreztem magam. Átkutattam az egész házat,aztán választottam magamnak egy helyet.
A következő napokban olyan jól éreztem magam,mint még eddig soha. Élveztem a szabadságot. Akkor mentem ki a kertbe szaladgálni,amikor csak akartam,életemben először törődtek velem,és rendesen kaptam enni.
Megismertem az örökbefogadó anyukámat is,meg a testvéremet is. Először fura volt,mert idegenek voltak nekem,de aztán hamar megszerettem őket.
Körülbelül két hétig volt ez így,hogy én a szabadban mászkálhatok,de aztán olyan dolog következett,amire álmaimban sem gondoltam volna...

Már elég régóta a sintértelepen szenvedtem,mikor feltűnt három ember. Nézegettek minket a rácson keresztül,és én már akkor éreztem,hogy ők el fognak vinni innen. Direkt fel is hívtam magamra a figyelmet: felkapaszkodtam a rácsra,és hangosan ugattam nekik. Láttam rajtuk,hogy tetszik nekik a mutatványom,mert ezek után csakis rám figyeltek. De ha akartak,se tudtak volna kimenteni onnan,mert a sintér szokás szerint a kocsmában ült...


Onnantól kezdve minden egyes nap jött hozzám az a három ember,és a rácson keresztül csodáltak. Aztán két-három hétre rá,végre tudtak beszélni a sintérrel,és pár nap múlva jött értem az örökbefogadó apukám egy -nekem nagyon nagynak tűnő- zöld autóval.
Beugrottam,és összevissza ugráltam,meg ficánkoltam útközben,olyan boldog voltam,és izgatott,hogy vajon hova megyünk.

2003. februárjában születtem Solton. Kóbor kölyök voltam. Akkoriban nem bántak velem valami jól az emberek. Mindenhonnan elüldöztek,éheztem,és fáztam,senkit nem érdekelt,hogy mi lesz velem. Egy napon egy rossz manővernek köszönhetően befogott a sintér,és elszállítottak Dunavecsére. Az ottani sintértelep egy kenelből áll,aminek se falai,se semmi,csak egy pala van "tetőnek". Ott bezsúfoltak a többi kutya közé,akik olyan furik voltak. Egyik se akart játszani velem. Mintha lemondtak volna az életről. De én tudtam jól,hogy valaki egy nap majd jönni fog értem...